Az idő
Az emberek azt állítják, hogy múlik az idő, az idő viszont csak mosolyog, mert látja, hogy az emberek múlnak. Közmondás
Milyen érdekes, hogy az élővilágban egyedül az ember méri az időt, egyedül az ember jelzi harangszóval a múlását, de ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből. Az idő, az idő! Amiről néha el kéne feledkeznünk, kikapcsolni, de elgondolkodni azon, miért vagyunk ma itt, mikor voltunk ott és hol leszünk holnap. Mert az idő múlása megerősít abban a tudatban, hogy szeretve lenni, és szeretni nagyon jó dolog. Érezni, és érzelmesnek lenni különleges dolog, csak legyen elég időm hozzá, hogy tudjak szeretni és tudjanak engem is szeretni. Az idő csak megy-, megy, és néha rohan, olykor- olykor úgy tűnik, mintha megállna. Nagyon kevés időt töltünk a földön, de annyi minden van, amit még nem csináltunk, nem tapasztaltunk nem éreztünk. Mégsem akarunk örökké élni. Csak még egy kicsit.
Az idő
túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,
túl rövid azoknak, akik örvendnek.
Ám azoknak, akik szeretnek,
az idő nem számít.
Henry Van Dyke
El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül? Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó műszerfalán, zsebünkben és karunkon is óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, munkaidőnk, vacsoraidőnk, egyéb műsorrendünk. És a körülöttünk lévő teremtményeket érdekli az idő? A madarak sosincsenek késésben. Az állatok nem pillantgatnak az órára. A vadak sem idegeskednek a tovasiető évek miatt. Azt mondják, az Istennek jó oka volt rá, hogy határt szabott az emberi életnek. És mi volt ez az ok? Hogy értékessé tegye! És mégis a szeretet mellett hogy tudunk gyűlölni, másokat megalázni, egónkat mások fölé emelni és kihasználni. Miért?
Mi is az idő? A kérdés elsőre könnyűnek tűnik, de ha pontos definíciót próbálunk adni, rájövünk, ez bizony kemény dió. Az emberi kultúra egyik legizgalmasabb kérdését sokan feszegették, mindhiába. A természettudományok alapja az időmérés. Az idő az Univerzum évmilliárdokban mérhető. A fizikusok és a mérnökök számára már a másodperc milliárd része jelenti azt az egységet. A biológusok tapasztalatai alapján, az állatok és a növények is mérik az időt, de nem órával. A pszichológusok szerint: az idő a tudat aspektusa; segítségével rendszerezzük tapasztalatainkat. A filozófus számára más a jelentősége az időnek. Az idő, megfogalmazhatatlan, rejtélyes paradoxon, Aurelius Augustinus (aki maga is filozófus volt, körülbelül 1500 évvel ezelőtt) szerint: ” “De mi az idő?””, kérdezte. ” “Ha tőlem kérdezik, tudom. Ha meg akarom magyarázni a kérdezőnek, nem tudom. Számtalan könyv született már az időről, mégsem volt képes egyik filozófus sem oly módon meghatározni az időt, hogy az mindenki más számára elfogadható legyen.
A szerelem elűzi az időt. Az idő a szerelmet.
Annie Girardot,
De kár!
Az ember és az idő különleges kapcsolatból ered. Az állatok és a növények is az időben élnek és változnak; de az ember azt érzi, hogy képes uralkodni az idő felett. Képesnek érzi magát erre, mert fel tudja idézni a múlt eseményeit, és képzelőerejét valamint előrelátását emlékeivel összehasonlítva, szinte elő tudja varázsolni a jövőt, vagy legalábbis annak egy lehetséges megvalósulását. Talán azt is mondhatjuk, hogy ez a képessége tette az embert emberré, hiszen így embertársaival céltudatosan, összehangoltan képes munkát végezni. Az emberi civilizáció kialakulásában is jelentős szerepe volt az időmérésnek, az időmérő eszközöknek, hiszen így vált lehetővé olyan emberek együttműködése, akik térben távol helyezkedtek el egymástól.Maga az élet egy eltelt idő. Lassan kezdődik, gyorsan végződik. De miből ered ez az érzés, hogy az idő egyre gyorsabban szalad életünk vége felé? Tehetünk-e valamit, hogy az időt lelassítsuk, hogy ne érezzük úgy: az imént még épp hogy csak tavasz volt, a nyár gyorsan elszállt, és íme, már megint zörögnek a sárga levelek, a tél, az meg csak lassan akar múlni? Azt hiszem, nem. Összességében mégsem szeretnénk, hogy életünk észlelt hosszát csak úgy megrabolja az idő. De az idő múlásának érzékelése bennünk, az emberben van.
30-ig hevít a nő; azután a bor; azután a kemence sem.
Móra Ferenc
A legtöbb ember úgy véli, hogy az idő folyásának követése igen egyszerű dolog. Hiszen óráink segítségével megmérhetjük, hogy egy folyamat mennyi ideig tart. Az időben való megbízható tájékozódás már a primitív ember számára is elsőrendű fontosságú volt. Szinte magától értetődik ezek után, hogy az időmérés egységei alapszókincsünkhöz tartoznak, hogy az idő pontos mérése nélkül modern civilizációnk igen gyorsan zsákutcába kerülne. Már az ókorban eljutottak annak a felismeréséhez, hogy minden időmérő rendszer alapja egy kölcsönösen egyértelmű vonatkozás az idő, és valamely megfigyelhető természeti jelenség között áll fenn, melyet ismert fizikai törvényszerűség ír le, és emellett vagy megismétlődő és számlálható, vagy folytonos és mérhető.
Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.
Jókai Mór
Az idő-ez a furcsa dimenzió, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk. A rövidebb idő folyását számlálják óráink, és testünk fokozatos elhasználódása is ezt mutatja. A hosszabb idő azonban nemhogy nem őrli fel, hanem inkább gazdagítja a lelket, és összekapcsolja az örökkévalóság ideájával. Időnket minden egyes nap tettekre válthatjuk, és tettekre is kell váltanunk. Minden egyes nap kicsit tovább növekedhetünk az órák és percek adta szűk határok között.
A modern életmód egyik gyakran kárhoztatott jellemvonása az óra diktatúrájának tulajdonított rohanás – az emberek sietnek, és folyton késésben vannak. Az idő is megszabja napjaink ritmusát!
Tudjunk gazdálkodni vele és cselekedni úgy, hogy holnap ne kelljen megbánni!
Az időről a legszebb írások:
Zelk Zoltán: Négy vándor
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket. A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez: – Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. – Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Bele tellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza. – Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: “Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből.” “Hát, ha így van, én is útra kelek” – gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt: – Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét. A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését.. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött,
s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek. Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt,
s az óta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
Zelk Zoltán: Új mese a négy vándorról
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek. Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék. Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök… mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron…”
A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt… És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte…
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával…
Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
Zelk Zoltán: Hét nap
A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világ lustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: “Megint egy nap és nem hozott semmit…”
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte. Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse,Szerda. Na, hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy: “Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!”
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek: “De szép napsugaras idő van ma! …”
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S az óta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útra kelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyem puha fűben.
Aranyosi Ervin: Rohanó időben
Miközben merengett nyár végén az ember,
csendben idekúszott őszt szülő szeptember.
Miközben a gyermek még a nyártól kába,
mától iskolába kell, hogy vigye lába.
Miközben észlelni, álmodni megállunk,
érezzük az idő sokkal gyorsabb nálunk.
Tovafut a percünk, elsiet az óránk,
miközben az idő feladatot ró ránk.
Hogyan lennénk képes az időt legyőzni,
a kétest, váratlant, rendre megelőzni?
Rohanó világban teremteni csendben,
helyünk megtalálni az isteni rendben?
Rohanó világban igyekezni kezdünk,
az idő hulláma átsiklik felettünk.
A nagy kapkodásban nem is vesszük észre,
hogy nem marad időnk a jóra, a szépre.
Széttárjuk kezünket, nem tehetünk róla,
kifolyt tenyerünkből minden kedves óra.
Míg a jólétünkért észt vesztve rohantunk,
vágyott életünkről szépen lemaradtunk.
– Emberek, emberek, álljunk meg egy szóra,
mi lenne, ha értünk ketyegne az óra?
Nem az élet végét, az elmúlást várnánk,
inkább boldogulni gyakrabban megállnánk?
Ha lecsendesednénk, élveznénk a percet,
időnket megélnénk úgy, ahogy egy gyermek.
Szakítanánk időt, egy kicsit, magunkra,
nem lopna el mindent a rabszolgamunka.
Rohanó világban lassítani kéne,
talán az életbe több szép beleférne.
Meg kellene állni és magunkba nézni,
gyermeki vágyaink újra felidézni.
Reá csodálkozni köznapi csodára,
megtanulni élni végre-valahára.
Hagyni, hogy az idő nélkülünk szaladjon,
életünkben újra több szépség maradjon!
2017-11-22 Írta és összeállította: Pletser József
Dalszöveg
Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?
Ma nevet ránk az ég,
ma csókra hív a szád, s a két karod.
Ma szívem a tiéd,
s mit bánom én a fájó holnapot!
Add nékem ezt az éjszakát,
én az életem adom.
Csak addig éljek, ne tovább,
amíg a szádat csókolom.
Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk?
Vártam, reménytelenül vártam én terád,
vártam reménytelenül ezt az éjszakát.
Vártam, nem volt az életemben más remény.
Kérlek, ne haragudj, tovább nem várok én.
Csak egy nap a világ,…
…ki tudja, holnap mire ébredünk?
Vártam, nem volt az életemben más remény.
kérlek, ne haragudj, tovább nem várok én.
Csak egy nap a világ,