Donászi Magda: Ma szívünk ünnepel
Ma nem tanulni jöttünk.
Ma szívünk ünnepel.
A hálát, amit érzek:
miképpen mondjam el?
Szétszáll a szó a szélben,
habár mélyről fakad,
s e nyíló rózsa élte
pár nap vagy óra csak.
Emlékek kötnek össze:
szavak, számok, betűk.
Utunk, akárhová visz,
követnek mindenütt.
Emlékünk egyre több lesz,
tudásunk mind nagyobb,
Hálás szívvel köszöntünk
tanárt, s ünnepnapot.
A pedagógusnap minden év június első vasárnapjára esik. Ekkor adják át a kiváló óvónői, tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb oktatóinak, nevelőinek.Magyarországon megünneplésére először 1952-ben került sor.
Valószínű, hogy mindenki emlékezik tanulmányai során legalább egy-két olyan pedagógusra, aki meghatározó szerepet töltött be későbbi pályája alakulásában, aki bátorította, vagy akinek az óráin egészen egyszerűen élmény volt részt venni, mert annyira jól és maradandóan adta át a tudását. A pedagógusnap értük, az ilyen tanárokért, összességében pedig természetesen minden pedagógusért van.
Az alapvető kérdés persze továbbra is az, mégis ki számít és miért a gyerekek szemszögéből jó tanárnak. Aminek tudatában mégiscsak könnyebb dolga lehet bármelyik tanárnak, ha a maga szakmai kihívásai mellett, szeretne megfelelni a diákok elvárásainak is.
A mai gyerekek a legfontosabbnak azt tartják, hogy érdekes és élvezetes legyen a tanár mondandója, szeretnék magukat jól érezni.
A szakmai hozzáértés, a jó tanár alapvető ismérve. Legyen igazságos, mert egy-egy konkrét eset után a gyerekek bizalma megrendül a tanárban. Fontos, illető tud-e fegyelmet tartani. Szuper tanárrá válni nem egyszerű. Gyakorlással és munkával viszont elsajátítható; bárkiből lehet „szupertanár”. Az ilyen mindig képes megújulni, sosem válik unalmassá. A szupertanár foglalkozik azzal is, ami a gyerekeket aktuálisan érdekli. A ők változatosságot visznek az órákba. Elébe mennek az unalomnak. A szupertanár kritikusan áll a világhoz, önmagához, az új módszerekhez. Ők szeretettel fordulnak a gyerekekhez és minden percet kihasználnak a tudás átadásáért.
Akár hiszik, akár nem, a tanárok jólléte hatással van a tanulók eredményeire. A tanár boldog, ha eredményes és sikeres. Ez motiválja pedagógust arra, hogy tovább dolgozzon a következő sikerekért. Sajnos a tanárok alulfizetettek.
Talán meglepő lehet, de nem ez az elsődleges abban, hogy valaki elégedett-e a munkahelyével. Bizony, a jó szó sokszor többet ér (érne) a pénznél, csak sok munkáltató még mindig nem tudja ezt, vagy nem érzi a súlyát. Többször kellene: köszönöm. Erkölcsi elismerés, dicséret nélkül ugyanis a munka gépiessé válik.
A pedagógusok munkájában az egyik legnagyobb kihívás az, hogy a gyerekek érdeklődését, kíváncsiságát felkeltsék, illetve fenntartsák náluk a tanulási kedvet. Ha ez sikerül, az bizony boldoggá teszi a tanárt, akinek eleve fontos, hogy hasznos, értelmes munkát végezzen a sok adminisztráció helyett.
Amikor pedig a gyermek megérti az anyagot, vagyis sikerül a tudásátadás, az egy tanár számára nem más, mint magának a küldetésnek a teljesítése.
Bár a tanító, a tanár egyedül áll a tábla előtt, ez bizony testületi csapatmunka.– ott áll az egész kollektíva. Az még nem minden, ha a tanítványai is szeretik az embert, muszáj, hogy a kollégáival is kijöjjön. A nekik nyújtott segítség, támogatás – vagy épp a tőlük kapott együttérzés, elfogadás egyaránt része a munkának.
Nekem szerencsém volt az életben. Számtalan pedagógusnapi ünnepély részese voltam. Már általános iskola harmadik osztályában eldöntöttem, tanár leszek, mert olyan szerettem volna lenni addigi ismereteimmel, mint akkori tököli osztályfőnököm, Unyi József volt. Annyi év távlatában nagy szeretettel őrzöm a nevét, volt tanáraimét és a tököli iskoláét.
Nekem a Fáy András Szakközépiskola, mai nevén Szakgimnázium továbbra is szentély, ahol 40 évig művelhettem azt, amit nagyon szerettem.
Mit kérhetek a ma szülőjétől, gyermekétől. Ne szégyelljék ünnepelni azokat a pedagógusokat, akik akarva, akaratlanul egyengetik a gyermeket az élet rögös útján. Még, ha nem mindenki képes szuper tanár vagy óvónő lenni, mindenkitől lehet valamit tanulni. Legyen e néhány sorom elismerés, biztatás és köszönet a ma pedagógusainak! A pályát szeressék szenvedéllyel! Mert munkájuk eredménye sok szív rejtekén, hosszú évekig ottmarad.
Összeállította és írta:
2018-05-28 Pletser József nyugdíjas, címzetes igazgató, a Fáy András Szakközépiskola Érdemes Tanára, Aranykatedra elismerésben részesült, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszttel, Apáczai Csere János díjjal kitüntetett pedagógusa
Forrás: Internet
Kosztolányi Dezső:
Tanár az én apám |
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Ady Endre:
A MAGYAR TANÍTÓKHOZ |
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanító, a legrababb magyar?
Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanítója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.
Bús ébredők! A naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hívattatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őre ül.
Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak szélvész-roham.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabadító magyar tanítót.
Kányádi Sándor: Kicsi legény, nagy tarisznya
Horgas inamat verdeső
tarisznyámban palavessző,
palavessző s palatábla…
Így indultam valamikor
legelőször iskolába.
Le az utcán, büszkén, bátran
lépdeltem a tarisznyámmal.
-Hova viszed, ugyan biza’,
azt a legényt, te tarisznya?-
Tréfálkoztak a felnőttek,
akik velem szembejöttek.
Máskor pedig ilyenformán
mosolyogták a tarisznyám:
-Éhes lehet a tudásra
az, kinek ilyen hosszú,
ilyen nagy a tarisznyája.
De csak mentem, még büszkébben,
míg az iskoláig értem.
Az iskola kapujában
gyökeret vert a két lábam.
S álltam, míg csak bátorító
szóval nem jött a tanító.
Rám mosolygott: -Ej, kis legény,
gyere, fiam, bátran, ne félj!
Kézen fogott, bevezetett.
Emlékszem, be melegem lett…
Évek teltek, múltak, de még
most is érzem olykor-olykor
jó tanítóm meleg kezét.
Füle Lajos: Pedagógus
Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.
Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s – bár tán nem érzi –
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!
Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
“LÉLEK SZOBRÁSZA”:
PEDAGÓGUS?!
