Államalapítás és az államalapító király ünnepe
A magyar történelemben az államalapító király 1083. augusztus 20. –i szenté avatásától játszik szerepet Szent István emlékezete, amit koronként eltérően értelmeztek és ünnepeltek. Augusztus 20. –a 1771 óta kisebb – nagyobb megszakításokkal nemzeti ünnep.
A nemzeti ünnep illetve az államalapítás és az államalapító király ünnepe kapcsán talán nem szentségtörés a hazáról a hazaszeretetről elmélkedni és a hazáról, hazaszeretetről szóló verseket ajánlani az Önök szíves figyelmébe. A haza és a hazaszeretet fogalma ugyanis a költök versei által elevenedik meg, tudatosul, és válik közérthetővé. A költészet dolga megértetni és esztétikusan kifejezni olyan dolgokat, amilyeneket más is érez, de nem tud ily módon megfogalmazni.
A magyar költészet évszázadok óta szorosan összefonódik a hazaszeretettel. Ennek az lehet az oka, hogy országunk sorsa nagyon keserves volt az elmúlt évszázadokban. Az elnyomottság, az ország lakóinak szenvedése, a vesztett csaták és sikertelen forradalmak fájdalmai is ösztönzően hatottak a költőkre. Nemzeti költészetünk egyik jellemzője a visszapillantás, a haza történetének megéneklése évszázadokon keresztül. Azt szeretnénk az alábbi versválogatással Önöknek bemutatni, hogy költőink a különböző korokban, hogyan fogalmazták meg érzéseiket a hazáról és a hazaszeretetről.
I . SZÁLL AZ ÉNEK SZÁJRÓL SZÁJRA (Attila és Árpád emléke)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Honfoglalás előtt
Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehelt a messze pusztaság.
Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág hímezte a mezők színét.
Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.
A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.
1905 (?)
II. MAGYARORSZÁGNAK ÉDES OLTALMA (Árpád-házi királyok kora)
Szent István királyhoz
Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén csordulnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szűnnek iszonyú sírástól szemei.
Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.
Kertésze e kertnek István király vala:
Behomályosodott örvendetes napja.
Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
Tekints, István király szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet régi országodra.
Reménységünk vagyon benned, s Máriában,
Mint magyar hazánknak hív királynéjában.
Még éltedben minket ennek ajánlottál,
És szent koronáddal együtt feláldoztál.
III. JÁTÉK VAN BUDÁBAN, FÉNYES HARCI JÁTÉK (Anjouk és Hunyadiak kora)
ARANY JÁNOS: Toldi estéje (Részlet az Első énekből 37.- 38.)
„Játék van Budában, fényes harci játék,
Sok magyar kidőlt már, de egy olasz áll még:
Olasznak süt a nap, annak áll a világ,
Magyar! este van rád, neked jóéjtszakát.
Karján a pajzs, melyet viadalban nyere,
Rajta ország címer, hazánk szép címere;
Eladó a címer, nem is nagyon drága:
Nem arany, nem ezüst, – kis vér a váltsága.
„De nincs a hazában, hiába keresnél,
Amely azt kiváltsa, egy kanál becses vér,
Ami van, az olcsó, nincsen semmi ára,
Ingyen öntik a vár szomjú piacára.
Most az olasz, mint egy hím páva, kevélyen,
Ország címerünkkel hazájába mégyen…”
„A pokolba megyen!” rivalkodik Toldi,
„Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá meghalni!”
CZUCZOR GERGELY: Hunyadi János
Hogy rémülve futott Mahomet Nándornak alóla,
A mentett várnép isten elé Hunyadit.
“Keljetek, édeseim, mond ő föl az égre mutatván:
A harc volt csak enyém, győzelem Istenemé!”
1837
CZUCZOR GERGELY: Hunyadi László
Én szívből szeretém, de gyűlölték ellenim a hont;
S mert ezt nem lehetett, engemet öltenek el.
1837
CZUCZOR GERGELY: Mátyás király (Részlet)
Mátyás király fölötte szereté
A népet, s ez őt nem felejtheté,
Kivált a jó szántóvető népek
Felőle mind máig regélgetnek.
……………………………………………
S hogy eshetett, hogy nem, de úgy esett,
Az ostornyélnek zöld levele lett,
S ím, angyalok koronát hoztanak,
Matyink felé szárnnyal csattogtanak.
Matyink ijedten ösztökét emel,
Hogy a koronát távolítsa el,
De épen csak hegyén találta ezt,
Azóta görbe rajta a kereszt.
S akarta, vagy nem, de a korona
Matyink fejére szállva ragyoga,
S belőle oly király kerekedett,
Kinél különb grófbul sem telhetett.
IV. IV. HŐS VÉRTŐL PIROSULT GYÁSZTÉR (Törökvilág)
A ZÁSZLÓTARTÓ.
I.
Gyásztérein Mohácsnak
Megszűnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.
S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.
Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
Csak ő tekint körül.
Vér foly le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, –
Ezt tartja hős keze.
Ezt tartja és körülnéz,
Számítva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.
Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén –
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.
S ő föltekint az éghez:
»Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.
A nép, mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog«.
Így szól, és most tovább megy
A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.
II.
Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.
A völgy körűl a Mátra
Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
Nyugalmát védené.
Felette tiszta égnek
Borul el kárpita,
Áldásként öntve fényét
A völgy virágira.
S míg lenn a messze síkon
Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog –
Zavarja, – s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
Egy tisztelt remete.
Nyugodtan, mint e bérczek,
Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
Így folyt el élete.
Hajdan, ifjabb korában,
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.
S a hon, mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körül hős homlokát.
De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:
E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.
Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, –
Nyugodtabb a kebel.
S miként ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jég-lepel felett:
Úgy hosszú életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
Mely néha felmerül.
De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,
Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét;
Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:
Akkor sejdíti néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg, –
De egyiránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
Még nem apadtak el.
III.
Így múlt a hosszú élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
Hogy végre menni kell.
S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyűjti
A kis kunyhó körött.
»Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.
E hosszú földi pályán
Végig kísértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hív sereg!
Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bízom«.
Így szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.
»Ím kincsem! szebb napokban
Királyom bízta rám, –
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.
S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt színeket.
Büszkén lobog, mint egykor
Győzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
De zászlónk megmaradt.
Mátyás fényes lakában
A félhold ül Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán:
De míg e zászló meglesz
S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.
A hosszú éj után a
Napnak kell jőnie,
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.
S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel bírja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.
És újra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
Megerősbültenek.
S megtisztul a töröktől
Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.
De hol van, a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni bírja
Zászlónkat, a vitéz?«
Szólt – s ím, a mint körülnéz,
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó – – –
Mind, mind ajánlkozik:
»Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
S meg fogjuk tartani«.
S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
A nép felett lebeg.
Ő látja, s megnyugodva
Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!
1863.
V. A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT (Kurucok kora)
ADY ENDRE: Bujdosó kuruc rigmusa
Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott ínség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitéz módra.
(1909)
VI. FORR A VILÁG BÚS TENGERE (Magyar jakobinusok kora)
BATSÁNYI JÁNOS: Bíztatás
A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni –
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.
(1783)
VII. HASS, ALKOSS, GYARAPÍTS! (Reformkor)
KÖLCSEY FERENC: Emléklapra
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökül, ha kihunysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.
MAGYARORSZÁG CÍMERE
Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben,
Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mind ez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.
- február
VIII. ALIG VIRRADT, MÁR ÚJRA ELBORUL (Szabadságharc)
PETŐFI SÁNDOR: Megint beszélünk, s csak beszélünk….
Megint beszélünk, s csak beszélünk,
A nyelv mozog, s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.
Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.
Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag, lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?
S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelődve rág.
Óh, ifjaink, óh, én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szívem, ha
Végigtekintek rajtatok!…
Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
Megállni félúton kívánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!
Pest, 1848. április
IX. FIAIM, CSAK ÉNEKELJETEK! (Elnyomás és kiegyezés)
TOMPA MIHÁLY: A gólyához
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol. –
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségb’esést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár,
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal, ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mind oldott kéve, széthull nemzetünk…!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van, aki felkel és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik
Hogy nem kell már élni sok ideig.
Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidűlt fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szójon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!
1850
X. A KISDED MAKK SUDÁRBA SZÖKKEN (Századfordulónk)
BENEDEK ELEK: Becsüld a népet!
-Elek fiamnak –
Dolgos népet, ha látsz a réten,
Köszöntsed őt, köszönted szépen.
Bár ócska, foltos a ruhája,
Kincseket ér az ő munkája – –
Becsüld a népet!
Neked pihenés a meleg nyár.
Te alszol, s ő munkába kezd már.
Peng a kasza már virradatkor,
A legszebb álmot alszod te akkor –
Becsüld a népet!
Hej, mit művel kérges tenyérrel!
Ellát téged puha kenyérrel.
Még éjjel is hordja, mit nappal
Összegereblyélt, – le a kalappal!
Becsüld a népet!
Ne irtózz a kérges tenyértül,
Fogd meg bátran, tétova nélkül.
A kéz, amely vért verejtékez,
Szebb, mint amely aranytól ékes –
Becsüld a népet!
Óh, ez a kéz! Áldott egy kéz ez,
Ma itt, holnap tán harcban vérez;
Arany kalászt vág ma kaszája,
S embert, ha vészben szent hazája –
Becsüld a népet!
Szeressed őt, véremből vér, te!
Ne feledd: honnét eredél te;
Hogy vagy te is a sarjadéka,
Dolgos, harcos nép maradéka – –
Becsüld a népet!
/1900 körül/
XI. A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ (Így kezdődött)
ADY ENDRE: A Hadak Útja
Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Útja.
Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?
E roppant nép nem Csaba népe,
Melyről legenda szólott nektek.
Más nép e nép, ez csak: a Nép,
A fölkelt Nép. S ugye, remegtek?
Dobban a Föld s piros virágos,
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
És láng-folyó, szent láng-folyó
Minden utca, ha mi elöntjük.
Új hadsereg a Hadak Útján,
Új legenda, új harcos ének:
Ez a Jövő, a kész Jövő
S pirkadása a magyar Égnek.
Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesújtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja.
Ágyú, gyilok, úri bitangság
Nem fog a mi dús ereinken:
Ha meghalunk, hát meghalunk,
S ha meghalunk, meghalt itt minden.
Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Ítélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.
Minden mienk, csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat.
Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít.
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.
Hír és dal ma riongva vág szét
Városfalak közt, falvan, pusztán:
Itt van a nép, megjött a Nép
Vihar-irammal, Hadak Útján.
Itt van a nép, trónt ülni fog most
Ezer évig férge a rögnek,
Ítél a nép, ítélni fog
S ezerszer jaj a bűnösöknek.
XII. CSAK EGY ÉJSZAKÁRA! (A háborúk alatt és után)
GYÓNI GÉZA: Cézár, én nem megyek
Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.
Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.
Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.
Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.
Cézár, énnekem asszonyom van,
Forró ölű, dalos, szelíd.
Te éretted, jaj, hogy áztassam
Könnyűvel szemeit.
Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erős térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gőgöd eltemet?
Vért szűr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.
Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntőlem véres koronádat
A sárba vághatod.
Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.
Élet, élet, szent gyönyörűség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.
Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily őrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?
…Soracte ormán zöld az erdő,
Szívem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom… A koronádat
Cézár, védd meg magad.
Vagy küldj hamar pretoriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.
GARAI GÁBOR: Honalapítók
István király lovas szobra alatt,
a föld mélyén, a várfalak tövében
ősi katonacsontok nyugszanak:
karok s lábak mészváza, koponyák,
s kéz- és lábfejek ízekre hullott csonkjai;
és rozsdás ember-patkók: a talpasoknak,
– kik az utak kövén lóhalálban kocogtak –
kellett a bocskoron ily vasat hordani…
Így hát a szobor méltó helyen áll.
Mert még a végítélet harsonái
sem terelhetnék össze a király
hamvait úgy, hogy ráismerne bárki:
Íme, a honalapító – ő az, kétségtelen.
De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság.
Általuk élt és rajtuk állt az ország,
s holtuk túlélte a türelem,
hogy megtartja majd, aki alapozta
a hazát – házat rakván a romokra…
Fent a jelkép megrendülhet: lehet
kiválasztott tehetség, hősiesség
szobra, bölcs szigor s változó szerep
emlékműve, istenült őrület –
de lent, kik az eszménynek testet adtak,
testből csonttá lettek és fennmaradtak
utódaikban; kik a lényeget
őrzik, a megtartó titkok tudói,
az örökös kezdetek folytatói,
a hon folyton újjá-alapítói:
rendületlenek a névtelenek.
Augusztus 20. – a alkalmából ajánlja a fenti versválogatást az Önök szíves figyelmébe tisztelettel a Tököl Civil Kontroll Egyesület.
Tököl, 2018. 08.19.
Forrás: Rendületlenül, a hazaszeretet versei
Szerkesztette és a verseket válogatta: Benedek István
A magyar könyvklub exkluzív kiadványa
Wikipédia
Internet