Pedagógusok köszöntése 2016.-ban

Magyarország családjai 1952 óta ünnepelik a pedagógusok napját, ami ugyan nem piros betűs ünnep, de egy kicsit talán más, mint a többi.  Az a tény, hogy ismert a hivatás nehézsége és annak szépsége és öröme, óriási dolog. A pedagógus szeme előtt gyarapszik a gyermek testben és lélekben, aki majd később felnőttként köszön vissza, az maga a csodák temploma.

Azt, hogy a pedagógusok képesek jóságos és szelíd szavakra, okos meggyőző érvekre akkor is, amikor sokszor ők is rászorulnak, azt mutatja, szükség van kölcsönös megbecsülésre. A jó pedagógusok tudják,hogy egy gyermeknek felnőttként miként alakul a sorsa, melynek részesei,az ember gyermekkori emlékképeinek hordozói ,és életre meghatározó élményei. Mert a pedagógus nemcsak oktat, hanem személyiségével nevel. És ők akarják meleg mosollyal és simogató kezekkel elvezetni a gyermeket egy számára teljesen új világba. Ezt kell ünnepelni. Ez a nap június első vasárnapjának, a virágokat sejtető, nyár ígéretét hordozó napnak a megünneplése.

Pedagógusnap kapcsán az emberben sok gondolat ébred. Egy ünnep, amiről senkinek sem szabadna megfeledkeznie. Nem is, hiszen e nap azoké, akiknek mindnyájan rengeteget köszönhetünk: tudást, műveltséget, emberséget. Ők a pedagógusok. Habár a pedagógus szó hallatán ma már sokan csak legyintenek, nem a társadalom kegyeltjei, mégsem mehetünk el mellette feltett kézzel.

Gyermekként sokszor érdekes, színes világnak, máskor pedig inkább nyűgnek tűnik az iskola, a sok információ, a rengeteg elvárás.

Kulcsfontosságú azonban, hogy a túléléshez elengedhetetlen az ismeretszerzés. Manapság az ember hajlamos egyszerűen megfeledkezni minderről, magáról az ünnepről, a pedagógus igazi szerepéről, fontosságáról, sokan a dolgoknak inkább az árnyoldalait nézik. Pedig a pedagógusoknak igazán nagy szükségük lenne a több figyelemre és megbecsülésre, ami napjainkban sajnálatos módon egyre kevésbé jellemző. Nem is olyan régen még a tanítókat, tanárokat meglehetősen nagy becsben tartották. Mi történhetett az óta? Mi az oka ennek a nehezen felfogható változásnak? Miért nem becsüljük eléggé azokat, akik életüket embertársaik nevelésének, tanításának, művelésének szentelték? Sejtem, de kimondani nem merem.

A Pedagógusnap alkalmából érdemes talán e kérdéseken kissé elgondolkodnunk, s egyben egykori vagy éppen jelenlegi, szeretett vagy talán éppen kevésbé kedvelt nevelőinkre emlékezni. Szép és elegendő ajándék lehet ilyenkor egy szál virág, és a tény, hogy nem felejtettük el, hogy emlékezünk, és hogy köszönjük.

Pedagógusnak lenni élethivatás. A pedagógus nemcsak tananyagot tanít, osztályt fegyelmez, hanem szívet és lelket ad mellé.

Hitük ereje, a tudás szentsége s bővelkedik az átadás örömében.

Gondoljunk azokra az igazi tanítókra, tanárokra, emlékezünk rájuk ezen a napon, akik tanítványaikat, egész pályafutásunkat figyelő szemmel kísérték, azokra a pedagógusokra gondoljunk, akik mélységesen felelősséget éreztek, hogy tanítványaik az életben megállják a helyüket, akik a sikereket, de eredménytelenségüket a magukénak érezték. Mi, felnőttek, hálás szívvel saját tanítóinkra, tanárainkra emlékezünk. Elismerő szavak és virág: a legjobbaknak kitüntetések; a szeretet, a köszönet, a hála megnyilvánulásai az emberformáló munkáért.

Szeptember és május nagy ívén a munka- és ünnepnapok váltakozásában örömök-bánatok, napfény-árnyék, sikerek-kudarcok követhetik egymást, és sok erőfeszítést kell tenni, hogy végül is öröm töltse be az iskolát. Az ünneplés elsősorban tudatosítás, hely, feladat, ami hivatás feladattudatosítás a pedagóguspályán. Feladat: szolgálat, a jövő szolgálata. Ez a tény adja meg munkájuk társadalmi jelentőségét és váltja ki azt a figyelmet, mely tevékenységüket kíséri.

Comenius nagyon szépen fogalmazta meg a pedagógushivatás lényegét: „Tanítani annyit jelent, mint vezetni. Vezetni embereket, akiknek feladata lesz másokat vezetni, a legnagyobb művészet. Aki másokat vezet, tudnia kell, hogy miért van föléjük rendelve, s így elsősorban önmagát kell jól irányítania.” Hát ezt minden vezetőnek meg kellene tanulnia!

Mi is a pedagógussal szembeni szülői elvárás? Mit kellene minden pedagógusnak megadnia a gyermeknek, hogy a szülők elégedettek legyenek velük és iskolákkal? Az anyanyelv és az erre épülő szeretet és más idegen nyelv biztos ismerete –matematika és gondolkodás, az életre nevelés és a tradíció tisztelete, a kulturált életforma, és magatartás, amit be kell vésni a tanítványok tudatába, az érzelmi életben meggyökereztetni. S miben nyilvánul meg a tanárral, az iskolával szembeni szülői elégedettség? Ha a gyermek mindezt megkapja.

Az igaz pedagógus, igényessége és ennek igénnyé tétele, ami egy egész életre kitörölhetetlenül rányomhatja bélyegét tanítványaira, nem maradhat el.

Comenius szavaival: „a tanító legkedvesebb gondja legyen, hogy jó példamutatással, magával ragadja tanítványait. Élő példáját kell szolgáltatnia az erénynek, amelyekre rá akarja nevelni tanítványait.” Minden pedagógusnak olyan szeretet eléréséért kell harcolnia, amely dolgos hétköznapjainkon körülvesz bennünket. Olyan szeretetért, amely nem ünnepi, s nem az esztendő egyetlen napjára korlátozódik. A kis értékek és a nagy felfedezések is hétköznapjainkon születnek.

Keressük a szavakat, a hasonlatokat, de minden szó szürke, minden hasonlat hamis. Érzéseink tolmácsolásához kevésnek bizonyul az ige. Csak köszönetet mondani pedig – suta gondolat. Marad hát a jókívánság!

Jelenjenek meg kedves pedagógusok, tanítványaik és azok szülei előtt mindig úgy, mint az igazság és a szépség, a jóság és a legtöbb emberi bajon segíteni tudó tudás elhivatott és megbecsült szolgálói. Úgy, mint a legszebb hivatás eleve elrendeltetett művészei. Olyan művész, aki nem választotta hivatását, hanem hivatásának szépségét, a szolgálat kerítette hatalmába és ragadja őt és tanítványait magával a többé lenni akarás, az örökös többé válni tudás birodalmába.

A pedagógus birodalma az ő iskolája, ez az iskola az ő élete. Szentély, melyben elmerülve szemléli és formálja önmagában és tanítványaiban azt az eszményi embertípust, mely életét fanatikus rajongású, teljességében talán ugyan soha el nem érhető céljainak örök hajszolásává teszi.

Köszönet azért, mert egyetlen tanítványt sem hagy elkallódni és hála azért, mert minden tehetséget felfedez. Jókívánságunk: sikerüljön mindnyájuknak ezeket, a tehetségeket felvértezni nyílt habitusú intellektussal, soha ki nem fogyó energiával és vasszorgalommal. Mert a tanítványok között sok a tehetség. De a tehetség, az intellektus, az energia és szorgalom, mindez csak együtt biztosítja világunk alkotó emberét.

Ezen a napon engedjék meg, hogy gratuláljak az ország és Tököl összes pedagógusának!

2016-06-05 Tököl

Pletser József nyugdíjas címzetes igazgató

Apáczai Csere János díjas pedagógus