Bevezetés: A Bibliában Noéval kapcsolatosan esik szó először a borról. Az ember a bort már a vízözön előtt ismerte. A bibliai hagyomány Noénak tulajdonítja a szőlőművelést. A Szentírásban a bortermelésről először a Teremtés könyvében esik szó:„Noé pedig földművelő kezdte lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelen vala sátra közepén”Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik. A víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. (János 2, 1-12.) A keresztény vallás alapítójának, Jézus Krisztusnak életében a bor különösen kitüntető szerephez jut. Példabeszédeiben (Munkásokat felfogadó szőlősgazda, Gonosz szőlőmunkások, Jézus a szőlőtő – mi a szőlővesszők) szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket. Krisztus példabeszédeiben olvashatjuk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „és hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba.” (Lukács 10, 34.)

A szőlészet és a bor története és elterjedése

Kr.e. 4000-ben vagy talán még korábban kezdték el a szőlőt termeszteni Közép- Keleten. Már a Kr.e. 2500-as, egyiptomi feljegyzések is említést tesznek a borkészítésről. A Római Birodalom bukása után, a boripar, a bor a keresztény misékben betöltött szerepe miatt tudott fennmaradni. Ezt a szerzetesi rend őrizte meg és Európa híres bortermő területein fejlesztette tovább.A görögök aktív bor kereskedelmet hoztak létre. A Fekete-tengertől Spanyolországig terjedő kolóniáikban termesztették a szőlőt. A rómaiak terjesztették el a szőlőtermesztés fortélyait a Rajna és Moselle völgyében (amelyek Németország és Elzász legjobb vidékeivé váltak), a Duna völgyében (ma Románia, Jugoszlávia, Magyarország és Ausztria), és a Rhône, Saône, Garonne, Loire, és Marne vidéken (meghatározva ezzel a legjobb francia régiókat, úgymint Rhône, Burgundi, Bordeaux, Loire, és Champagne). Kolumbusz utazását követően a szőlőtermesztés és a borkészítés tudománya is átkerült az Óvilágból az Újba. A 19 század elején brit telepesek ültették az első európai szőlőtőkéket Ausztráliában és Új-Zélandon, a holland telepesek pedig már 1654-ben Dél-Afrikába vitték a szőlőt a Rajna vidékről.

A bor az az ital, amelynek a történelme szorosan összekapcsolódik az emberiség történetével, végig kíséri a történelem nagy korszakait az ókortól egészen napjainkig. A királyok és papok féltve őrzött kincséből hogyan lett a mindennapok egyik legfinomabb itala. Gyógyszer, erőt adó nedű, a hétköznapok és az ünnepnapok kísérője, amit szegények és gazdagok, városi polgárok, földművelők, szolgák egyaránt szívesen fogyasztottak.Az egyik elmélet szerint a Kaukázus előterében, a mai Belső-Ázsia, Irán területén „műveltek” először szőlőt, valamikor 7-8 ezer évvel ezelőtt, ami lényegében a vadszőlő háziasításából születhetett, s a lakóhely közelében, fákra felfuttatott, esetleg a lakóépület közelébe ültetett szőlőket jelenthette.A találékony ember nemcsak szőlővel kísérletezett: kipróbált mindenféle erjeszthető gyümölcsöt, hogy alkoholt készítsen belőle. Vadkörtét, almát, epret, málnát, szedret szedett, hogy kipréselt levéből mámorító italt nyerjen. Az ókori szerzők beszámoltak datolyaborról, fügeborról, gránátalmaborról is. S hogy mégis a szőlő „nyerte” ezt a csatát nem véletlen, hihetetlen változatossága,   beltartalma és tűrőképessége révén.

Szőlő ültetvény

A szőlő és a bor óriási szerepet töltött be az emberiség életében már az ókorban is. Nemcsak a gazdasági szférában, a mindennapi étkezésben volt nagy jelentősége, hanem hosszú időn keresztül a fertőzött ivóvíz helyett a bor szinte az egyedüli “tiszta” italként szerepelt, sőt a múltban a gyógyászat területén is nagy mennyiségben használták. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a piramisokat építő tömegek rendszeresen kaptak bort, természetesen vízzel hígítva, mintegy védőital gyanánt. Pozitív élettani hatásait az óta a tudomány is bizonyította; igaz csak mértékletes fogyasztás esetén.
A szőlő nemes leve több kultúrában, vallásban kiemelkedő fontosságú volt már a történelem előtti időkben is, s legtöbb esetben isteni eredetű italként tisztelték. Mítoszok, mondák, művészeti alkotások egyik kedvelt témája a bor és a szőlő, a termékenység, újjászületés, bőség jelképeként. Egyiptomi festményeken gyakoriak a szüreti és borkészítési „pincejelenetek”. Tudták, ismerték a kapálás, a metszés, szűrés jelentőségét, az ábrázolások szerint igencsak profi módon kezelték a bort, s a szüret utáni préselést valószínűleg ők is, mint később Európában taposással végezhették. A legfejlettebb szőlőkultúra talán, az egyébként sörivó Egyiptomban alakult ki, ahol az akkor ismert valamennyi szőlőfajta termesztése meghonosodott és elsősorban vörösbort fogyasztottak. Írásos források szerint pedig a testőröket és a papokat “szőlőből szűrt bor” illette meg. Tutanhamon sírjában talált edényekben a kutatók fehér borra utaló maradványokat is leltek, ezért elmondható, valószínűleg a fehérbort is ismerték, de tény, hogy ezt inkább csak a Kr.u.-i 4. század után fogyasztják rendszeresen Egyiptomban.
A szőlő gondozását, telepítését az Kr.e. VIII-VI. Évezredben kezdhette meg az ember, melynek eredményeképp, a vegyes ültetés, kereszteződések után, létrejött az édes termésű, lédús, zamatos kerti szőlő. Jelentős lépcsőfokként kialakult a hímnős virágú szőlő, amely lehetővé tette az azonos ivarú szőlőfajok ültetését és gyorsabb elterjedését. Különféle szőlő magvak leletei bizonyítják a növény nagy területen való megtelepedését.
Az Kr.e. 2900 körül uralkodó Menes fáraó sírjában a régészek szőlő magvakat találtak.

A mai Dunántúl területén élő azali és boii kelta törzsek mindenesetre a rómaiak ideérkezése előtt is komoly borfogyasztók lehettek. A rómaiakkal folytatott kereskedelem következtében felgyorsult a szőlő és bor elterjedése. A kereskedők borért cserében állatbőröket, élőállatokat szállítottak Itáliába. Posidonius kelták földjén tett utazásának egyik leírása érdekes lehet számunkra, amelyben egy kelta vigadalmat mutat be: ” Körben isznak ugyanegy cserép vagy ércedényből, melyet a szolgák körbe hordoznak; egyszerre ugyan keveset, de annál gyakrabban. A gazdagok itáliai vagy galliai bort isznak tisztán vagy vízzel vegyítve.” Ebből kitűnik, hogy a terület esetleges bortermelése nem fedezte a belső szükségleteket.

Ki ivott először bort, honnan származik az “istenek” kedvelt itala? Milyen történelmi események, hagyományok mentén lett a bor a világ legnépszerűbb, legnagyobb kultúrtörténeti jelentőséggel bíró alkoholos itala? . Nehéz megmondani hol ihattak az emberek először bort, mindenesetre a régészeti kutatások két területet is megneveznek, ahonnan az alkoholkultúra kiindult, s ezen belül a bor elterjedése a legvalószínűbb lehetett.

A görögök ritkán fogyasztották a bort tisztán, s a rómaiak is inkább hígítva kortyolgatták. A hígítást, melyet tiszta vízzel, forrásvízzel végeztek általában 1/2, 1/3, esetleg 1/4 arányban, több célt szolgált. Az ókori keleten már kettévált a vörös és a fehér bor fogalma, a görögök már a termőhelyeket is azonosították. A rómaiak már az évjáratokat is megkülönböztették, s az adott évben consuli tisztséget betöltő politikushoz kötötték a bor megnevezését. Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában, Kínában, a későbbi történelem alakulásában igen fontos szerepet betöltő birodalmak népei előszeretettel fogyasztották a bort, amit isteni eredete miatt, illetve kisebb mennyisége miatt is nagy becsben tartottak, nem ritkán áldozati italként, a kiválasztott rétegek italaként emlegették. Európa belsejébe csak lassabban jutott el a bor, s elterjedésében a későbbi nagy borivó kultúrák, a görögök és a rómaiak játszották a főszerepet. . Észak-Afrikában, Hispániában, Dél-Itáliában, Dalmáciában, a mai francia partoknál pezsgő kereskedő városok alapultak, a görög kereskedelmi hajók ontották a különféle terményeket, kereskedelmi cikkeket, köztük az amforákban szállított, értékes italt, a bort is.

Boroshordók

A görögök egyébként szinte minden nap ittak bort. Sokféle borivási szokásra fény derül. A házigazda töltötte be a legfontosabb szerepet, mivel tőle függött, hogy milyen arányban keverjék a borokat vízzel. Ha a cél a gyors mámor elérése volt, nem igen került a keverőedénybe víz, ha sokáig tartott az összejövetel inkább vizezték a borokat. A házigazda, ki az egész ceremónia mestere is volt egyben az első kortyot a földre löttyintette, s felajánlotta az isteneknek, főként természetesen a bor és mámor kedvelt istenének Dionüsszosznak. Ezért a legnépszerűbb istenek egyike volt Dionüszosz, aki még a szórakozás istensége is volt egy személyben. Szókratész a híres filozófus is részt vett ilyen találkozókon, s le is írta vélekedését a túlzott borfogyasztás veszélyeiről. Nagy Sándor, a macedónok nagy uralkodója sem vetette meg az istenek italát, többször említették alkoholos ámokfutásait. A kínaiak az Kr.e. 3000 körül szőlőt termeltek. Ekkor már indiaiaknál, perzsáknál, az egyiptomiaknál is felelhető a szőlőművelés és bortermelés. Az ígéret földjéhez közeledő zsidók kémeket küldtek előre, akik hatalmas fürt szőlőkkel tértek vissza, bizonyítva, valóban termékeny, gazdag területre, a megjövendölt Kánaánba érkeznek.

A szőlő leggyorsabb európai elterjedése a Római Birodalom idején történhetett, amikor a hatalmas területen hódító római katonák és a velük együtt érkező polgári lakosság szinte az egész impérium területén meghonosították a szőlőt és a bort. A Kr. e. 4. században Európát jórészt benépesítő kelták a mai francia, német területeken, a Kárpát- medencében foglalkoztak szőlőműveléssel. A római istenek szintén görög eredetűek, lényegében azok latin megfelelői voltak, így náluk is létezett a bor és mámor istensége, csak ők Dionüszosz mintájára Bacchusnak nevezték. A legjobbak sokáig az Itáliai borok voltak, miután megküzdöttek azzal a némileg kisebbségi érzésnek is nevezhető sztereotípiával, hogy a legjobb nedűk csakis görög földről érkezhetnek. Tény, hogy az 1. századig a legdrágább borok tényleg a görögök voltak.A rómaiak már nagyon korán megkülönböztették a borok minőségét és termőterületét, görög szokás szerint. A későbbi időszakokban már az évjáratokat is feljegyezték. A rómaiak, természetesen görög mintára szintén vízzel hígították a bort, amit vinumnak neveztek, ellentétben a tömény, hígítatlan merummal. A borból készült ecetet szintén felhasználták fogyasztásra. A nagy melegben a rabszolgák és a katonák gyakran csak ecetes vizet, posca-t ihattak. A hígítás egyébként hamarosan kiment a divatból, ez részben a lazuló erkölcsöknek, részben az elegendő bormennyiségnek volt köszönhető. Horatius, a híres költő például egyenesen bűnnek tartotta, ha jó falernumi borába vizet kevernek.A magyarok és a hozzá hasonló, keleti vándorló, illetve félnomád népek bizonyosan szakrálisan is komoly szerepet szántak a bornak. A nagyobb gazdasági, családi eseményeket lezáró Áldomás, melyet ma is megiszunk, innen származhat, s a vérszerződés is ennek egyértelmű bizonyítéka. A honfoglalás előtt, a Levédiában tartózkodó magyarok leírásában Ibn Ruszta arab író krónikája a következőt mondja. „Midőn valakivel fogadást tettek, egy pohár bort hozattak, s ebbe karddal, vagy nyíllal véröket eresztvén megitták, nemcsak a fogadást tevők, hanem minden jelenlevők egyetemben. S ekkor mind a barátság, mind a fogadás szent és változhatatlan volt előttük. Sőt akik az ilyen vérrel kevert borból ittak egymást véreiknek tartották.” A rituális szertartások, főbb étkezések, ünnepek itala azonban a bor maradt. A mai napig benne van a nyelvünkben és hagyományunkban az régi vallásunkra utaló gesztus, miszerint komolyabb munkák, szerződések, családi események után, mintegy megköszönve az égiek segítségét „áldomást iszunk”. Ez a régi szép magyar szokás bizonyosan az áldás ősi szavunkból származik.

A latin írók munkáit a kolostorok könyvtárai őrizték meg az utókorra, s köztük számtalan mezőgazdasági, szőlészeti, borászati szakmunka is megmaradt. Ezeket az információkat természetesen maguk is felhasználták a kolostorok közelében ültetett szőlőskertekben és a borospincékben is. Érdekes megnézni, hogy a középkori kolostorok Európa szerte javarészt bortermelésre alkalmas helyeken települtek, s a következő századokban komoly hírnévre tettek szert az itteni borok minőségével. Nem is kell messze mennünk, hogy példákat keressünk, elég, ha csak Klosterneuburg, Melk vagy Pannonhalma apátságaira gondolunk.A szerzetesek általában vízzel hígítva fogyasztották a bort, csak nagyobb egyházi ünnepeken jutottak hozzá tiszta, jó minőségű borhoz. A kolostorok pincéjében hozzáértő szerzetesek munkálkodtak, akik felelősek voltak az egész közösség borellátásáért, de az ő feladatuk volt a boron kívül az összes élelem raktározása és elosztása is.

Az apácáknak nem volt olyan szerencséjük, mint férfi rendtársaiknak, ők egyáltalán nem fogyaszthattak bort, mondván, a bor afrodiziákumként hatna rájuk. Mivel ők kénytelenek voltak beérni a gyakran fertőzött víz fogyasztásával, általában sokkal hamarabb meg is haltak, mint a férfi szerzetesek.

A borhamisítás története

A szőlőből készült nemes italnak mindig komoly riválissal kellett szembenéznie, a különböző praktikákkal, adalékokkal, színezékekkel „kezelt”, feljavított vagy mesterségesen „csinált”, bornak csúfolt hamisítványokkal, melynek fogyasztása még a mai napig kísérti és megkeseríti a borászok, borkedvelők mindennapjait. Ki ne hallott volna már a „tablettás” borokról, meg a sokszor idézett adomáról, ami valószínűleg a XX. század fordulójának nagy borhamisítási botrányai idején született, miszerint a haldokló borkereskedő magához hívja a családi üzletet tovább folytató fiát, és halkan a fülébe súgja: Tudod fiam, mielőtt meghalok, egy nagy titkot szeretnék elárulni neked: Szőlőből is lehet bort csinálni….!!!

A hamis borok előállításához az igazi „segítséget” XIX. század második fele adta meg, amikor a vegyipar, az élelmiszeripar fejlődésével olyan adalékanyagok, színezékek kerültek alkalmazásra, ami lehetőséget nyújtott főként a vörös borok hamisítására, műborok készítésére. A cukoripar tömegtermelésének beindulása után, a cukros vízzel újra felöntött már kipréselt szőlőtörkölyből sokan készítettek alacsony alkoholtartalmú, borszerű italt. A műborok készítése bár alábbhagyott, a tömegigények kielégítése okán és a rosszabb évjáratok esetén mindig megmaradt. Sajnálatosan még a közelmúltban is nagyon sok szőlőt csak alig-alig látott, olcsó „tablettás” bornak nevezett ital került be a forgalomba. A hajdan szebb napokat megélt Alföldi borvidék is „rossz hírét” köszönheti az ottani tömeges borhamisítási ügyeknek, tönkretéve a becsületes, igazi bort előállító gazdák piaci esélyeit. A szigorú ellenőrzések, a „bor kommandók” működése és az ezzel párhuzamosan működő európai szintű törvénykezés és a lakosságot érintő tájékoztatás, felvilágosítás lehet a garanciája annak, hogy a fogyasztók asztalára valódi, egészséges és jó minőségű borok kerüljenek.

Valamikor Tököl is híres borterület volt, Csepel beszállítója. A leghíresebb bora a korai szőlőből készített Prekóc. Közben kiderült, hogy Csepel-sziget homokos részei kiváló szőlőtermő helyek.

Akkor egészségünkre!

2017.02 01                                         Írta és összeállította: Pletser József

 

Forrás:

A szőlő és bor története

Bortörténelem

A bor rövid története

A teremtés könyve

Wikipédia