Félelem nélkül

Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek; mert a szeretet olyan egyezség, amelyet az emberek rosszaságból és minden alkalommal, mikor érdekük kívánja, érvénytelennek tekintenek; a félelmet pedig a büntetéstől való rettegés ébren tartja.

Niccolo Machiavelli

A félelem életünk velejárója, pedig nem kellene annak lennie. Annyira beleivódott az életünkbe, hogy észre sem vesszük, hogy sok mindent félelemből teszünk. Félelmünk oka mindenképpen az elveszítéstől való félelem, vagy ha áttételesen is, de kapcsolatban van az elveszítéssel. A politikus fél szavazótábora elveszítésétől, a beosztott a főnöktől és viszont, a kiszolgáltatottságtól, és persze valamennyire félünk a haláltól, mint életünk elveszítésétől. De végső soron félünk a fájdalomtól, mert az a fájdalommentes kényelem fontos, még ha sokszor ehhez megalkuvás, gyávaság is csatlakozik. Alapvető ok lehet, hogy bizonytalanságban akarunk erőnek erejével biztonságot teremteni. Úgy keressük a biztonságot, ahogy az nincs, és ebben a görcsös bizonytalanságban jelenik meg a félelem és szegődik rémisztő társunkká. Ezt a félelmet akarjuk távol tartani magunktól, a rendszererősítő törvényekkel vagy éppen leplezni a hatalom villogtatásával. A szellem embere, aki nem rendszerek szekértolója, nem megalkuvó, és nem tartja erénynek a kompromisszum-készséget, aki mégsem keseredik bele a gyakorlatilag a rendszerekkel való állandó szembenállásba, hanem derűvel, gondtalansággal, és mégis állandó éberségben és felelősségben él, az félelem nélküli. Alig van ember, ki kimer állni másokért, azok igazságáért, mert nem fél. Hát ilyenből meglehetősen kevés van. Hol keresendő a félelem hajszálgyökere? Sokszor úgy akarunk valamit megvalósítani, ahogyan az egyáltalán nem megvalósítható. Tehát félelmünk onnan ered, hogy hatalmas erőbedobással dolgozunk egy megítélésünk szerint megvalósítható jólét megteremtésén, és nem úgy haladunk vele, ahogyan szeretnénk, mert mindig akkor adja valami elő magát, és húzza át elképzeléseinket, amikor nem is számítunk rá. A félelem egy rettentő betegség, nem fáj semmi, csak az igazsággal való szembe nézésre ad megalkuvási lehetőséget, okot. Ha kevés a kapaszkodó, nem csoda, ha szorongunk, ha félünk? Nincs mihez idomulni, nincs mihez hasonlítani magunkat.  Ha a vezető behívat, majd hosszabb-rövidebb ideig várat, te pedig fősz a saját levedben, puhulsz.  A várakozás a bizonytalanra feszültséget, félelmet kelt. De a politikai hatalom is okozz hasonló érzést. Sokan azt mondják, ne szólj szám, nem fáj fejem, legfeljebb majd szép csendben sajnálkozom a másikon, aki elvitte helyettem a balhét, mert nekem ez így kényelmes.

Sok vezető, legyen az tulajdonos vagy polgármester beül az íróasztala mögé, védett helyre, s gondoskodik arról, hogy a „behívatott” beosztott alacsonyabb székre üljön. Miheztartás végett, nehogy elfelejtse, ki áll (ül) magasabban a hierarchiában. Kisebbnek, alacsonyabbnak lenni, máris kényelmetlen érzéseket kelt, s ha a főnök még kiabál is, a beosztott egyre kisebbre zsugorodik. Mert a főnöknek, polgármesternek hatalma van, s ezzel a hatalommal nem az értékteremtést szolgálja, hanem a legtöbbször a saját egóját növeli inkább, miközben gyermek szerepbe löki be a munkatársát és tényleges adófizetőit. Később aztán számon kérhető a kolléga, a polgártárs, hogy nem elég kreatív, s még egyszerű döntéseket sem tud meghozni, sokat kritizál, nem tud beállni a sorba. Ha megpróbálsz kiállni az igazadért, vagy egy ügy igazáért, könnyen megkaphatod: vagy beállsz a sorba, vagy elmehetsz, százan állnak kint a kapu előtt, van kiből válogatni, vagy ne tegyél tönkre egy kegyelmi állapotot. Csoda, hogy dúl egyes helyeken a pszichoterror?

Rettegünk a kiszámíthatatlantól, a tehetetlenség érzése félelemmel tölt el. Ébren töltött óráink minden percében döntéseket kell hoznunk, új és új helyzeteket kell megoldanunk. A legtöbb ember nem szeret és nem is tud dönteni. Amikor a szorongás, a félelem elhatalmasodik rajtunk, nem tudunk megfelelően gondolkodni. Életminőségünk romlik, de inkább hallgatunk.

A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, megdermeszti a legnemesebb érzelmeket. Mindenki fél vagy félt valamikor, vagy attól tart, hogy ismét úrrá lesz rajta a félelem. Aki a félelem miatt nem cselekszik, egyre inkább elgyengül, ugyanúgy, mint ahogy mozgáshiányos életmód mellett az izmok is elernyednek. A félelem olyan, mint a sűrű köd: megakadályozza, hogy tovább lássunk az orrunknál. Akinek lelkében félelem van, az bénító csapdájában vergődik. Az egzisztenciális félelem a legnagyobb. A félelem bonyolult, nagy hatású erő. Csöndben támad, és mindent elpusztít, ami útjába kerül. Szorongást és depressziót okoz. Amikor elemészt minket a félelem – ítélőképességünk csorbát szenved, kételyek közt hánykódunk, és képtelenek vagyunk a legegyszerűbb döntésre is.

Az ismeretlentől való egészséges félelem megóv minket a veszélytől. Ennek a félelemnek az oka nyilvánvaló, ez a félelem fontos célt szolgál. Jóval több embert érint és sokkalta félelmetesebb azonban az a fajta félelem, melynek forrását nem ismerjük, ami a tudatlanságból, bátorság hiányából táplálkozik. Ha tartalmasan akarjuk élni életünket, meg kell szabadulnunk a szívünket béklyózó szorongástól és bánattól. Aki fél, védekezik és hátrál. Folyton a biztonságot keresi, ha teheti, inkább bezárkózik, vagy elmenekül. Vagy épp ellenkezőleg: minden áron megpróbál hatalomra szert tenni, hogy ne ő legyen kiszolgáltatott, hanem tőle függjenek. Ő engedhesse meg magának, hogy nyomást gyakoroljon másokra, kifejezze a dühét, kényszerítsen. Aki kiszolgáltatott, és ezért mások akaratától függ, az könnyen megtanul félni. Élete a hatalommal bíró jóindulatától, iránta való érzéseitől függ. Aki fél, nem mer önmaga lenni. Folyton figyel: milyen álarcot, jelmezt kell magára ölteni, hogy a „hatalmasok” elfogadják, ne bántsák. Aki nem mer önmaga lenni, sohasem ismerheti meg igaz valóját. Nem lesz „igazi”. Aki nem tud igazi lenni, nem tudja önmagát teljességében, mélyen elfogadni, másokkal is épp így lesz. Nem tud szeretni. Csak eljátssza, csak elhiszi, csak elhiteti. Egyszerre csapja be önmagát és a világot. Milyen nagy dolog, amikor valaki ráébred, hogy fél! Majd úgy dönt, hogy utána jár, vajon honnan ered, minek szól a félelem. S aztán ahhoz is veszi a bátorságot, hogy másképp cselekedjen, mint eddig. Hogy merje érezni, amit valóban érez, s merjen más utakon járni – a saját útján.

Manapság központi kérdés a FÉLELEM. Kell e félni, szabad- e félni a mai világban?  Vagy kényelmesebb azt az álláspontot képviselni inkább nem szólok semmit, bedugom a fejemet a homokba és elhitetem magammal, hogy így nem lesz semmi bajom? Az ember azt kérdezi MIT OLDOTT MEG a FÉLELEM? Lett járda, gyalogátkelő, tisztességesebb városvezető, stb., hogy félünk és hallgatunk?  Nem lett, csak még nagyobb lesz a lemaradás és hátrányos helyzet mindazok számára, akik gyávák. Úgy véljük, le lehet váltani a félelemkeltőket és rögtön jobb lesz a közérzetünk és az éltünk.

2017-02-26                                                                 Nagy Béla és Pletser József

Forrás: Mogyorósy Zsuzsanna, Elekes András

Wikipédia,  (Kopp M. – Skrabski Á. Magyar lelkiállapot)

Tudástár » Pánik és szorongás

 

Az igazi félelmet nem a hatalmas szörnyetegek szülik, hanem az ártatlan külsejű kisemberek.  Dan Wells

Ki rettegést kelt másokban, maga is örök félelemben él.   

                                                                                  Claudius Claudianus

Facebook hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.